A Pécsi temetőtől a Házsongárdi temetőig

Avagy körutazás a vidéki temetők történetében

Magyarországon és a Kárpát-medencében nincs hiány a nevezetes sírkertekben, és nemcsak az Ókeresztény Pécsi temetőre kell ebben az esetben gondolni. A világörökségi helyszínnek számító Pécs temetője mellett - vagyis Pécs temetői között - rögtön ott van az önkormányzati emlékhely. Vagyis a  a mindenki által ismert közösségi temető Pécs lakosai számára, aka a Pécsi köztemető. Illetve a vidéki városok sírkertjei a Székesfehérvár Béla úti temető, a Belvárosi temető Szegeden, a Házsongárdi temető. Továbbá más vidéki nagyvárosok sírkertjei, pl. Nyíregyháza temetője, Tatabánya temetője, Győr temetője, Eger temetője, Szolnok temetője stb.

A vidéki sírkertek megannyi érdekességet tartogatnak – legalábbis ha tudja az ember, mit kell keresnie. Ugyanis a nevezett temetők különlegességei a Közép-európai történelmi fejlődés sajátosságainak köszönhetők. Vagyis a szépségük a történelmi múlt prizmáján keresztül nézve érvénysül igazán. Nézzük, hogyan alakult az elmúlt századokban a magyarországi (és egyes határon túli) sírkertek sorsa!

A késő középkor, kora újkor fejleményei

Ismeretes, hogy a középkorban a vallásos világnézet szerint alakultak ki a temetők. (Lásd az Ókeresztény Pécsi temető példáját, mint olyan kivételt, amely erősíti a szabályt. Hisz a tipikus temető Pécsen is, más városokban is inkább földfelszíni-kertjellegű, mintsem katakombaszerű kialakítású. Vagyis egyáltalán nem olyan, mint amilyen az ókeresztény temető Pécsen).

A XIV-XVII. század között lezajló hatalmas európai pestis- és leprajárványok és háborúk a lakosságot megtizedelték. A járványveszély miatt a halottakat a városokon, településeken kívül vagy annak szélein kezdték el eltemetni. Így jelent meg a mai városi közösségi sírkert (köztemető) előképe már a középkor végén. (Lásd a Házsongárdi temető alapítási évét: 1585.)

A XV—XVI. században egyébként a járványoktól és a háborúktól függetlenül is megérett a helyzet a váltásra. Mégpedig arra, hogy a túlzsúfolt templomudvar-temetők a város szélére kerüljenek. Ezt csakhamar rendeletek is előírták. (Mindezt a folyamatot erősítették később a felvilágosodás korában gyakori egyházellenes támadások, amelyek követelték a templom nélküli sírkertet). A templomudvar alaprajzának hatása mindazonáltal igen sokáig érezhető volt ezeken az új megoldásokon.

Szélre kerül a közép, középre a szél

A központi helyen templom helyett kápolnát építettek. A sírok elrendezését, az utak vezetését, a kerítés nyomvonalát most már a kultikus rend helyett a gyakorlat szempontjai határozták meg. Később, a XVIII. században a központi kápolnát már hiába keressük. Az utak geometrikus alaprajzúak és az egész temető egységes növénykiültetését is megtervezik.

Érezhető, hogy a sírkert létesítésénél az esztétikai törekvések mindinkább lényegessé válnak. Mégpedig azzal párhuzamosan, hogy az emberek nem borzadnak már annyira a halál gondolatától. (Korábban, a templom körüli temetok – cintermek - kialakulásánál nem volt döntő szempont az esztétika. Inkább a védelmi és vallásos előírások határoztak.)

A középkor sötét, véres háborúi idején a temetők is inkább az ijesztő halál, mint a megbékélés, a nyugalom kertjei. Tehát nem voltak „szépek", nem enyhítették a halál, az elmúlás szükségszerűségének gondolatát. A sírok, síremlékek összevissza települtek, és a helyet kevés fa, virág díszítette.

A felvilágosodás kora

A XVIII. század közepén, a XIX. század elején a fentiekben taglalt helyzet gyökeresen megváltozott. Az emberek nem borzadtak már annyira a halál gondolatától és a tájképi mintájú kertek alapján megalkották a tájképi temetőt. A tájképi temető — amely melankolikus hangulatot árasztva — olyan volt, mint egy szép, de ünnepélyes festmény.

A középkori vallásos világnézet következményeképpen kialakult temetők a XVIII. században végképp teljesen átformálódtak. A reformáció, a felvilágosodás hatása, a helyhiány és az egészségügyi szempontok miatt a városterületen kívülre helyezett temetőket. Azonban többnyire még ekkor is az egyházak kezelték, gondozták, azonban a 18. század e tekintetben is sok változást hozott.

A felvilágosult abszolutizmus eredményei

Mária Terézia és II. József rendeletei kifejezetten igyekeztek megszüntetni az egyházi temetőket. Ezen törekvések eredményeként került megnyitásra Győr temetői közül a belvárosi és az újvárosi. Tatabánya temetői és Eger temetői közül egy-egy, a Székesfehérvár Béla úti temető. A protestáns, és/vagy nyakas/Bécstől messze fekvő városok temetői azonban csak jóval később váltak közösségi fenntartású világi sírkertekké. (Lásd Belvárosi temető Szegeden, Nyíregyháza temetője, Debrecen, Szolnok temetője.)

Egyes területeken a települések világi irányító szervei vették át a kertek kezelését. Más területeken különböző törvények utalták a temetok kezelését, gondozását a világi szervek hatáskörébe. Ezek az előírások, törvények zömmel a temetok helyének megválasztására, az alaprajzi elrendezésre és a működtetés módjára vonatkoztak (Pécsi köztemető).

A közvetlen temetési aktust érintő előírások elsősorban egészségügyi megfontolásokat tükröztek. Ezek az előírások megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy legkésőbb az 1900-as évek elejére a temetok többsége világi kezelésbe/tulajdonba kerüljön. (Annak ellenére, hogy ebben a korban a temetők továbbra is az egyház tulajdonában maradtak.)

A modernizáció, az urbanizáció következményei

A XVIII. század végén és a XIX. század elején a városok növekedése újra meggyorsult. A telekspekuláció következtében a városközeli területek ára egyre magasabbra szökött. Az egyházaknak a legtöbb városban nem volt saját tulajdonú területük. A magas árakra való tekintettel új területeket pedig nem tudtak vásárolni. Ez egyik oka annak, hogy újabb temetoket sem tudtak nyitni.

A települések, városok vezetőségére hárult az ilyen területek kisajátítása vagy temeto céljára való átadása. Ezzel Európa-szerte megindult a közösségi kezelésű temetők létesítése. Mégpedig legelső sorban a székesfőváros területén. A temetőkben bármely felekezethez tartozó halott „tisztes" temetést kaphatott. Mindezzel párhuzamosan a városok egy része egyetlen központi, nagy kiterjedésű temetovel igyekezett gondjain könnyíteni. Ezek a temetők többnyire 10— 15 km-es távolságra voltak a központtól.

A városi közlekedés fejletlensége azonban nem tette lehetővé az ilyen méretű és a várostól ekkora távolságra telepített temetők racionális használatát. Ezért rövid időn belül kitűnt, hogy gazdaságilag sem megfelelő ez a megoldás. Így a századfordulón változtattak az eddigi elképzeléseken. Az igen nagy területű temetők helyett 2-70 hektárnyi kiterjedésűeket létesítettek. Mégpedig ügy, hogy azok az egyes városi kerületekből jól megközelíthetők, használhatók legyenek. (Lásd Pécsi köztemető, Székesfehérvár Béla úti temető, Belvárosi temető Szeged, Nyíregyháza temető, Tatabánya temető, Győr temető, Eger temető, Szolnok temető.)

A korai 20. század modernista fejleményei

A sírkertek fejlődésében az 1918-1919-es változások jelentették a következő lépcsőfokot. A temetők községesítése keretében a közhatalom a temetkezési vállalatok összes felszereléseit, készleteit, telepeit és épületeit azonnali hatállyal községi kezelésbe vette. Így ha nagyon lassan is, de megindul-hatott vidéken a fejlődés, hiszen már volt szervezet, amely a temetési ügyeket intézte. Különösen ott léptek előre, ahol a városi vezetők is foglalkoztak a kérdéssel. Például Debrecenben. Ahol az 1932 májusában átadott új temető és a hozzá tartozó komplexumok remekművek leettek. A ravatalozó és a hamvasztó épületek tökéletesen beillik Európa egyik legszebb erdei temetőjének képébe.

A korai 20. század egy helyben való toporgása

A mozaikszerűen felbukkanó modern elemek ellenére tort ült a reakció. Az 1920-1930-as években az elhunytat az egyház misztikus felfogásának megfelelően a lehető legkomorabb szertartások mellett búcsúztatták. És természetesen az alapvető közegészségügyi szempontokat sem tartották be.

A temetéseket magán temetkezési vállalkozók rendezték az egyházakkal karöltve. Az elhunytakat háznál ravatalozták, ahol különösen nyáridőben fertőzés veszélye fenyegetett. Rendszeresen virrasztottak a szellőzetlen helyiségben. A szertartás befejezése után, mely a beszenteléssel és a koporsó lezárásával végződött a menetrend ugyanaz volt. Az elhunytat vagy vállon — Szent Mihály lován —, vagy pedig alkalmi kocsival, ritkábban halottaskocsival vitték ki a végső nyughelyre. Itt is sok hiba történt, mert a megelőző közegészségügyi feltételek és a temetés utáni fertőtlenítés hiányzott. Igy a környezet nagy fertőzési veszélynek volt kitéve.

Akkoriban a vidéki – szegedi, miskolci, vagy egyéb falusi sírkertekben, Zalaegerszeg, Pécs temetőinek nagy részében a sírhelyeket rendszer nélkül jelölték ki. A lejárati idő szinte ismeretlen volt. Ez visszavezethető arra, hogy terület bőségesen rendelkezésre állt. Ha valamilyen rendszert mégis találunk, akkor az nem a tervezettséget mutatja. Hanem a helyi szokásokat, mint pl. Sopronban, a Szent Mihály-temetőben, ahol a fejfák kelet felé néznek. Ez a nap tiszteletére vezethető vissza. A sírokat maguk a hozzátartozók ásták ki, temették be, és csak ritkán a temetkezési dolgozók. Ebből következik, hogy a temetők karbantartásával nem foglalkozott semmilyen szervezet s a családtagok maguk ápolták sírjaikat és a környező területet.

A háború utáni évek

A sírkertek sorsában a következő nagy változást a szocialista évtizedek hozták. Megszűntek a magán temetkezési vállalkozások, megindult a hűtőházak, korszerű berendezések telepítése, a temetői ravatalozók építése. Amivel a háznál való ravatalozást kívánták megszüntetni. Rendeletekben kerültek szabályozásra a temetéssel kapcsolatos teendők. Vagyis ezekben az években alakult ki nagy vonalakban az a rendszer, amit ma is ismerünk.