A protestáns temető és a protestáns országok temetőkultúrája

A protestáns temetők a polgárság felemelkedése és reformáció hatására alakultak ki, és számos változást hoztak a temetőkultúrába. Az alábbiakban megnézzük, hogy melyek a protestáns temető sajátosságai, illetve azt, hogy miben állnak az északi/nyugati germán – protestáns – országok a temetőkultúrájának jellegzetességei. 

Az új hit háttere

A protestantizmus a reformáció korában alakult ki és a kereszténység egyik fő ágává fejlődött. Kezdetben a feltörekvő polgárság vallotta magáénak és így szembekerült az akkori, a feudalizmus intézményeit szentesítő katolicizmussal. A protestáns vallások azért hoztak újat, mert szerintük az ember üdvözülése kizárólag Jézus megváltó keresztáldozatába vetett hitétől függ, nem pedig a különböző egyházi szertartásokban való részvételtől. Ennek megfelelően a protestáns templomok és temetők a szertartásnélküliség és az egyszerűség — a puritán felfogás — jegyében alakultak.

A protestáns temető sajátosságai

A protestáns temetők azt hirdették – és hirdetik ma is -, hogy az élők imái nem képesek megváltoztatni a halottak túlvilági sorsát, így az áldozatoknak, halotti miséknek, szentektől kért közbenjárásoknak nincsen semmi értelmük. E tanítás hatására az élőknek és holtaknak eddigi szoros, misztikus szövetsége semmivé vált és alkalmat adott arra, hogy a templom körülötti temető a századok során fokozatosan elsorvadjon.
Luther azt tanította, hogy az emberi test a halál után elviselhetetlenné válik és jó mélyre el kell ásni, minél távolabb az élőktől. Javasolta a túlzsúfolt városi temetők helyett a városon kívüli temetők létesítését.
A protestáns egyházak átvették a régi katolikus templomokat, templom körüli temetőket és némi módosítással tovább használták. A templomokból kivitték az oltárt, a díszeket, a szentek képeit, a teremtőkből pedig eltűntek a Kálvária- és Olajfa-hegyek, a halotti lámpák. Mivel az oltár, mint központi szabályozó relikviáival együtt megszűnt, a templomudvarokon kialakult kultikus „rend" is megváltozott. A temetőket igen sokáig a rendezettség hiánya, a spontaneitás jellemezte. E helyzeten a protestáns zsinatok már a 16. század második felében megpróbáltak változtatni, de komolyabb intézkedések csak a 18. század közepén történtek. Bernben például 1761-ben rendeletet hoztak, hogy a sírokat sorba kell elhelyezni. A temető beosztása során — katolikus mintára — a protestáns temetőkben is elkülönítették a kereszteletlen és halva született gyermekek sírhelyeit.
A régi temetkezési szokások jelentős része protestáns köntösben igen sokáig megmaradt, és kissé megváltoztatva, tovább hatott (pl. halotti tor, harangozás, halottőrség, gyertyaállítás stb.). Az egymást követő vallásháborúk idején azonban örökre megszűnt az ősi temetői menedékjog és az a szokás, hogy háborúk idején a temetők sérthetetlenek.
A temetők külső képének megváltozását az is indokolta, hogy a protestáns vallásokban kevesebb a szimbólum, mint a katolikus vallásban (a keresztet sírjelként sem volt szabad használni), így a siremlékek fő díszítő eleme a felirat lett. Német ajkú országokban a feliratos díszítés szinte páratlan művészi fokot ért el. Hazánkban a református temetők díszei elsősorban nem a feliratok, hanem a rendkívül változatos formájú és gazdagon díszített fejfák, kopjafák.

A protestáns országok temetőkultúrájának jellegzetességei

Németország, Hollandia, Anglia esetében a temetőkben a növényzetnek különösen nagy szerepe van. A temetők a skandináv kegyeleti helyeknél díszesebbek, kevésbé egységesek. A sírok síremlékkel való megjelölése változatlanul dívik, bár a parcellákon belüli teljes egységre törekednek. Megjelenésük jellemzője a nagy gyepterület - kevés virágdísz kombinációja. Svájcban és Angliában a temetők nagyrészt tájképi hangulatúak.
Svédország, Dánia, Norvégia temetői kialakításukban, hangulatukban a régi falusi temetőkre hasonlítanak. Jellemző, hogy a sírok területén kevés a fa, a cserje és a virág. A sírhelyek közt sok estben nincsenek külön utak; a sírhelyekből és az utakból gyepfelületet alakítanak. Ez az ún. „gyeptemető".
A parcellákat természetes növényi keretbe foglalva építészeti egységekbe tömörítik. Mivel temetkezésre felhasználható, terméketlen terület bőségesen rendelkezésre áll, ezek a mértani egységek meglehetősen távolra kerülnek egymástól, így létrejön a tájképi keret. A táj természetes alakulásai is az ilyen laza temetkezésre kényszerítenek, ugyanis — ahogyan említettük már — elég sok termesztésre alkalmatlan terület (pl. sziklapad) van. A skandináv temetőtervezőknek tehát minden lehetőségük megvan a szép, egységes temető létrehozására. Érdekes azonban, hogy a parcellákon belüli harmóniára nem törekednek különösebben. Csak a sírjelek magasságát határozzák meg, anyagát nem. Így aztán egy parcellában kő, vas, fa síremlékek váltogatják egymást. Gyökeresen új megoldás az is, hogy a temetők gyakran kerítés nélkül, a szabad tájba települnek.

A koppenhágai Mariebjerg temető példája

A következőkben egy, a maga nemében egyedülálló, a temető képét forradalmasító skandináv példáról számolunk be. Koppenhágában a Mariebjerg elnevezésű temetőben – lásd a borítóképet – nincsenek sírmezők, utak, sírjelek. A temető szép, gyepes, fás park, ahol a hely jellegét csak az egyszerű ízléses ravatalozó és a bejárati épület mutatja. A hozzátartozók lemondtak arról, hogy halottaik sírhelye külön meg legyen jelölve. Az elhunytaknak járó virágokat a nagyvonalúan kialakított közös kegyeleti helyre viszik. Ebben a temetőben még a gyermekparcellákat sem jelölik meg külön, mivel tervezői azt vallják, hogy a hozzátartozók inkább az újabb élettel, a gyermekkel törődjenek, mint hogy az elhunyt iránti bánatukba, fájdalmukba temetkezzenek.