A magyar népi temetőművészet csúcsteljesítménye: a fejfa
 
A temető minden korban a népművészet kimagasló helye, hiszen az emberi élet három határkövéhez: a születéshez, a házasságkötéshez és a temetéshez mindig ünnepek, szokások kapcsolódtak. A régi síremlékek megalkotói helybéli kézművesek, kőfaragók, fafaragók, kovácsok voltak, akik a legkönnyebben elérhető anyagot használták fel a sírok díszítésére. A síremlékek hűen tükrözték a halottak anyagi helyzetét, ugyanakkor a kézműves művészi készségét, személyiségét is. A magyarság síremlékeket alkotó művészete sohasem volt olyan pompás, díszes, mint a tőlünk nyugatra élő népeké. Mégis van olyan speciális síremlékcsoport, ahol a magyar népi művészet világviszonylatban is nagyszerűt produkált: ezek a fejfák.
 
A fejfák típusai
 
A fejfák négy jellegzetes csoportba sorolhatók:

• Egyszerű fejfák: 1–1,2 m magas, kevésbé tagolt, díszített fatönk és dorongfa karakterét magukon viselő emlékek.
• Oszlopos fejfák: karcsúbb, négy oldalon egyformán díszített emlékek.
• Kopjafák: karcsú, sudaras, gyönyörűen díszített emlékek.
• Táblás fejfák: a sírkövek széles lapjaihoz hasonló emlékek.

 
A fejfák legdíszesebb és legnagyobb érdeklődésre számot tartó csoportja a kopjafák együttese. Hazánk jelenlegi területén is kialakult jó néhány típusa, de talán e művészet legszebben Erdélyben virágzott. Kós Károly Hármas könyv című munkájában a következőképpen írja le Kalotaszegi élményeit.
 
A kalotaszegi fejfa, mint a síremlék ideáltípusa
 
A kálvinista Kalotaszeg népe kiformálta temetői művészetét is a maga fafaragó és színeket imádó készségével, amikor megteremtette páratlan gazdag változatban a kalotaszegi fejfatípust. Ezt megtette ugyan Erdély többi protestáns népe is, de a leggazdagabban, legnagyobb fantáziával és találékonysággal kétségtelenül Kalotaszeg népének sikerült ez. A kalotaszegi temetők faragott, festett, csillagos, gombos, tulipános „fejgombfája" a kalotaszegi fafaragás legszebb, legsajátosabb eredményei közé tartozik.
 
A fejfa név eredete
 
A népvándorlás korában éppen úgy, mint a középkorban vagy a közelmúltban, a sírok hossztengelye kelet-nyugati volt. A halottat lábbal keletnek, fejjel nyugatnak hanyatt fektették a sírba, úgy, hogy arca keletnek nézzen. Aki az ilyen sírt meglátogatta, a halottal szembe fordult, azaz a lábvéghez állt. Így a síremlék helye a nyugati, azaz a fej felőli vég lett, ami alkalmat adhatott a „fűtől való fa” elnevezés létrejöttére.
 
A fejfa helyett „lábtúl való fa”
 
A fejfa elnevezés eredetének tisztázása után ismerkedjünk meg egy igen érdekes, régi – dél-bihari magyar sírokra jellemző – dísszel, a „lábtul való fá”-val. Győrffi István néprajzkutató szerint „Ez a fa egyebütt is előfordul, és nem más, mint az a két bot, amelyen a koporsót a sírhoz viszik. E botokat nem szokták hazavinni, hanem a sírba eresztik le a halott lábához, úgy, hogy abból 2-3 arasz kint marad a sír behantolása után is. Ezen a vidéken ezt is díszesen kifaragják. Később elvesztette tulajdonképpeni szerepét, csak dísz lett belőle.
 
A fejfa formálása
 
A fejfát díszítő művészet egyes vidékekre, még az egyes falvakra is nagyon jellemző. Sok helyütt az úgynevezett „barkácsoló” ember – a falu ezermestere – faragta mindenkinek a síremlékét, így alakult ki bizonyos sajátos stílus. Olyan falvak is voltak, ahol mindenki értett a fafaragás mesterségéhez, és a módos gazdák egymásnak, tiszteletből faragták ki a fejfákat. A legnagyobb kitüntetés az volt, ha valakinek a legtehetősebb gazda, a bíró faragta ki a sírjelet. Nemcsak a fejfa díszítése, de a nagysága és vastagsága is mutatója volt az elhunyt földi jólétének. Például az Alföldön és környékén a temetők szegényesek voltak, és a holtak iránti kegyeletet a minél nagyobb fejfa mutatta ki.
 
Szegényes eszközökkel, gazdag eredményt – a fejfafaragó művészete
 
Sok néprajzkutató véleménye, hogy egyetlen népművész sem tud olyan kevés eszközzel olyan gazdag eredményt elérni, mint a fejfafaragó.
A fejfafaragónak egyetlen fahasáb áll a rendelkezésére, órák a faragásra, egy-egy község szigorú hagyománya a formavilága, s a megrendelő egyéni kívánsága ad hozzá változatosságot. Ennyi kötöttség mellett a megfaragott fák felmérhetetlen sokfélesége a szobrászati készség bravúrjai, az arányérzék és a díszítő hajlam utolérhetetlen példái. A fejfa alapformája gyakran ember alakú volt. A sárközi református síremlékekről azt mondás járta, hogy a szó legszorosabb értelmében fejben végződő fákat, primitív sírszobrokat, azaz a halott alteregóját jelentik. A lapos, ember alakú fejfát szabályos fejjel, nyakkal, vállal, törzzsel faragták. De mindig csak az elejét. Formájukban jelezték a halott nemét és családi állapotát. Valószínűleg az írástudatlanság korában ezek a szimbólumok az írást helyettesítették.
A fejfák díszítése
 
A fejfákat népi ihletésű motívumokkal díszítették. A régi kosdi református temetőben szokásos volt a szomorúfűz-, pávatoll-, szegfű-, rozmaring-, szív-, csillag-, tulipán virágszár-, napkorong-, kehely-, rózsamotívumok faragása. A csillagból régen egyet, azután kettőt, újabban hármat faragnak. A századforduló idején Bihar megyében gyakran használtak szimbolikus motívumokat díszítésre. Például Derecskén a letört bimbó gyermeket, a száraz fa öregembert, a hegedű cigányt, a magyar címer férfit jelképezett. Egyes vélemények szerint a Bács-Kiskun megyei fejfák felső díszítése az úrasztali talpas poharak, fedeles kelyhek formájával hasonlíthatók össze.