Bár a temetésen elhangzó beszédet rendszerint a szónok vagy a közeli hozzátartozó írja meg, lehet olyan is, hogy valaki előre dolgozik kicsit a saját búcsúztatójára, és maga készíti el az életútját és tetteit bemutató szöveget. Mégiscsak a temetés az egytelen esemény az életben, ami tényleg rólunk szól – akkor viszont maradéktalanul szóljon minden úgy (a beszéd is), ahogy azt hallani szeretnénk.

Bár a mondás úgy tartja, hogy jobb adni, mint kapni, ez nincs mindig így, mert van olyan, amit rosszabb adni, mint kapni – például rossz híreket. A jó híreket persze egész sereg nyelv jelenti szívesen, rosszakat azonban egyikünk sem szeret közölni. Ugyanakkor nem mindig tehetjük meg, hogy hallgatunk arról, ami a tudomásunkra jutott, és vállalnunk kell a tájékoztatás hálátlan feladatát.

A búcsúbeszéd írása ritkán könnyű feladat – nem véletlen, hogy a búcsúztatón elhangzó szöveg megfogalmazása általában a polgári szónok dolga –, azonban a rákbetegségben elhunyt édesanya laudációjának elkészítése különösen nagy kihívást jelenthet. Ezért az alábbi útmutatóval megpróbálunk némi segítséget nyújtani a szomorú feladathoz, bár pontosan tudjuk, hogy egyetlen blogbejegyzés sem enyhítheti az anya elvesztése után érzett pokoli fájdalmat.

Mindannyiunknak vannak rossz napjai időnként, de fontos tudatosítani, hogy a melankólia átmeneti. A rosszkedv ugyanis, tűnjék bármennyire hihetetlennek is a gyász idején, múlandó, mert az idő tényleg begyógyítja a sebeket. Ahogy az eső sem esik örökké, úgy jókedvünk napja is bizonyosan felragyog – a kérdés csak az, hogy mikor.

A temető minden korban a népművészet kimagasló helye, hiszen az emberi élet három határkövéhez: a születéshez, a házasságkötéshez és a temetéshez mindig ünnepek, szokások kapcsolódtak. A régi síremlékek megalkotói helybéli kézművesek, kőfaragók, fafaragók, kovácsok voltak, akik a legkönnyebben elérhető anyagot használták fel a sírok díszítésére. A síremlékek hűen tükrözték a halottak anyagi helyzetét, ugyanakkor a kézműves művészi készségét, személyiségét is.