A búcsúbeszéd írása ritkán könnyű feladat – nem véletlen, hogy a búcsúztatón elhangzó szöveg megfogalmazása általában a polgári szónok dolga –, azonban a rákbetegségben elhunyt édesanya laudációjának elkészítése különösen nagy kihívást jelenthet. Ezért az alábbi útmutatóval megpróbálunk némi segítséget nyújtani a szomorú feladathoz, bár pontosan tudjuk, hogy egyetlen blogbejegyzés sem enyhítheti az anya elvesztése után érzett pokoli fájdalmat.

Mindannyiunknak vannak rossz napjai időnként, de fontos tudatosítani, hogy a melankólia átmeneti. A rosszkedv ugyanis, tűnjék bármennyire hihetetlennek is a gyász idején, múlandó, mert az idő tényleg begyógyítja a sebeket. Ahogy az eső sem esik örökké, úgy jókedvünk napja is bizonyosan felragyog – a kérdés csak az, hogy mikor.

A temető minden korban a népművészet kimagasló helye, hiszen az emberi élet három határkövéhez: a születéshez, a házasságkötéshez és a temetéshez mindig ünnepek, szokások kapcsolódtak. A régi síremlékek megalkotói helybéli kézművesek, kőfaragók, fafaragók, kovácsok voltak, akik a legkönnyebben elérhető anyagot használták fel a sírok díszítésére. A síremlékek hűen tükrözték a halottak anyagi helyzetét, ugyanakkor a kézműves művészi készségét, személyiségét is.

A régi korok emberei igen gazdagon díszítették a sírjaikat, és ma is elő-előfordulnak a sírokon különböző jelképek, szimbólumok. Néhány jelkép jelentése jól ismert: a borostyán a hűséget, a kalász a termékenységet, a kulcsolt kéz kapcsolatot az elhunyttal, a liliom az erényt, a babér a győzelmet, az olajág a békét, a rózsa a szeretetet, a galamb a tiszta szellemet szimbolizálja.

Nem kell sok időt eltölteni földi létünk során ahhoz, hogy ráébredjünk, az életben semmire sincs garancia – csak a halálra. A szomorú tény az, hogy néhány ember fiatalon távozik az élők közül, jóval korábban, mint szerencsésebb társaink. (Ugyanakkor természetesen a legtöbb halál korai, mert szinte minden elhunyt esetében elmondható, hogy „élhetett volna még pár évet”.)